A szegénység, a jobb megélhetés reménye hajtotta, gyalog, lovaskocsival az új honfoglalókat, ide hozzánk. A népek nagy országútja mellett az ő házaik, kertjeik is díszlenek. Dolgoztak látástól-vakulásig, míg a „bulgár nap fel nem jött”. Nem kímélték sem magukat, sem a munkásaikat. Zúgott a szivattyú, volt, hogy egész nap, ha a szárazságban a palánták dülöngéltek. – Hajde, hajde, szól az öreg gazda, és a hónaposok szaporábban hajolgatnak a salátafejekért. Igyekezni kellett, mert erős napsütésben nem lehetett a ropogós leveleket szedni. Ha magba ment, már nem volt piaca, hozhatta az apám az állatoknak zsákban. Nem sok gyerek dolgozott a szülőkkel a kertben. Tanultak vagy a bolgár iskolában Pesten, vagy itt nálunk a magyar tannyelvűben. Barátkoztunk. Később voltak, lettek vegyes házasságok. De a családi, ősi szokásaikat nem engedték. Ételeik, ünnepeik is hagyományőrzők maradtak. Minden évben az óhazába visszautaznak. Ha csak a búcsú kedvéért, de Anna napjára otthon voltak. A kert több szabadságot nem adott. Családi találkozók, baráti beszélgetések, vidám táncos esték hangulatát keresték. Hozták az emlékeket, a báránysült illatát, a tarator hűvösségét, a banyica finomságát, hogy aztán itt is elkészíthessék a hazai ízeket. Hoztak a gyerekeknek ruhát, mert az otthoni volt, füzeteket, más kockázásút, vonalazásút. Még a formája is más, mint a miénk. Irigyeltük a padtársunkat, főleg, amikor mondta, mennyi „sztotinka” volt. Ilyet mi nem hallottunk még. Vacsorára sült paprikát ettek, meg padlizsánkrémes kenyeret. Ezt is irigyeltük tőlük. Milyen mások, mint amihez mi szoktunk. Egyszer elcseréltem a Tecával az uzsonnámat. Bizony ízlett. A fekete klott kötényét már nem mertem. Nyári szünetben dolgozni mentünk a kertészetekbe pár forint órabérért. Petrezselymet ritkítani, paradicsomot szedni. Egy kis zsebpénz. Ízelítő a felnőttek életéből. Hogy miért is kell tanulnunk. Abban az időben de sok lány és fiú dolgozott náluk, hónaposként, tavasztól-őszig. Aludtak, fészerben, egyszerű fekvőhelyeken, hogy ne kelljen hazamenni. Azután elindult a vidék népe: a városba kapaszkodni. Előtte kipróbálta a kerti munkát náluk. Kicsit még az otthoni, de már az idegen környék életét élni. Szokni a város közelségét. Nagyon sokuknak biztos megélhetést nyújtott hosszú évekig. Az anyám is de sokat állt a csatorna mellett, nyitni, zárni az ágyások körül a földet, ha a nyári nap szikkasztotta a homokot a padlizsánok körül. Volt egy szép szőke copfos lány, akivel együtt dolgoztak. Kicsit barátkoztak talán. Ez a leány férjhez ment a gazda fiához. Szerencséje van, mondták. Nagyon sok szép magyar lány volt, és kevés a nősülő fiú. No meg inkább otthonról házasodtak: még szorosabbra fűzve a gyöngyös hagyományt. Most itt a sokadik generáció. Őket is visszahúzza az ősi föld, de az élet az itt van velünk. Emlékezve a régiekre, elkészíttették a régi vízhúzó, kerti locsoló modelljét. Legszebb díszét a városunknak. Abban az utcában, ahol valamikor a legtöbb betelepült bolgárkertész élt. Ünnepeken körülállják, táncolják a kólót, és szól a dal. „ Doma daleko”.