A mai községnek és közvetlen környékének területe már a kőkorszakban is lakott volt. Erre utalnak a Duna-part omladozó homokjában régészeti ásatások során feltárt és felszínre hozott kőbalta, a temetkezési cseréptöredékek, a halászathoz szükséges kezdetleges hálónehezékek (az 1920-30-as években végzett ásatásokból) és a legutóbbi lelet, a szarmata korból származó urna. A terület a római légiók számára védhetetlennek és túlzottan veszélyesnek bizonyult, így sohasem lett belőle hídfőállás. A rettegett hun uralkodó, Attila innen indította elsöprő támadását a mai Százhalombatta helyén épült római erődítmény elfoglalására.
Honfoglaló őseink az egész Csepel-szigetet, így e térséget is nyári szálláshelyként birtokolták. Méneseik tartásához egymáshoz közeli településeket hoztak létre: Szőlőst, Hárost és Tökölt. A megélhetést a halban bővelkedő Duna és mellékvizei nyújtották, de a XII. századra a mezőgazdaság szerepe is megerősödött. A magyarok honfoglalása után, egy 1270-es királyi oklevél az első hiteles forrás erről a területről és az itt lakó népről (az írás „thukuli” népét említi). A folyó gyakori áradásai az említett elődközségeket templomaikkal együtt elmosták, így a terület szinte lakatlanná vált. A terület elnéptelenedése a XVI. században a török uralommal is felgyorsult. Az elpusztult települések határát a környező falvak bekebelezték. A török uralom után a túlélő települések (Szigetszentmiklós, Tököl) felosztották maguk között az üres földterületeket. Ezt követően a terület puszta és major besorolású megnevezéssel Tökölhöz tartozott. A XIX. század végéig közös legelőnek használták a terület egy részét, a fennmaradón kukoricát, búzát, árpát, termeltek. A XIX. századig a majorsággal szemben a Duna túlsó partján úszó vízimalom működött. Községünk elődje az 1860-as évektől az összeírásokban Tököl lakott külterületeként szerepel, népessége 1870-ben mindössze 67, 1880-ban 56, 1890-ben 68, 1900-ban 95 fő.
A Hermina-major elnevezés Warmann Ernőtől származik, aki nővéréről nevezte el új birtokát. Haladó gondolkodású emberként a Dunán egy vízművet, csatornahálózatot létesített és öntözhetővé tette a területet. Nevéhez fűződik a Duna vízét átemelő szivattyúház, amely a mai Kisgyár utca meghosszabbításában, a folyó partján romjaiban még megtalálható. Segítségével a Duna vize a legnagyobb szárazság idején is eljutott a növényekhez. A századforduló környékén Warmann Ernő eladta itteni birtokát Sándor Pálnak. Ő csányi dinnyetermelőket telepített ide. Az öntözhető területen kertészetet hoztak létre és kikísérleteztek egy újfajta görögdinnyét, amelyet gazdájukról Sándor Pálnak neveztek el. Sok csányi dinnyés kötött házasságot a Tökölről kitelepült gazdák lányaival. 1910-ben a lélekszám 208, 1920-ban már 254 fő.
A földet tulajdonosa néhány év után eladta a Tököli Dunamenti Kertészeti Rt.-nek, mely az Olasz-Magyar Bank tulajdona volt. A birtok ezt követően a felvidékről származó Malonyay család kezébe került. Ekkor válik híressé az 1892-ben épített kastély vendégszeretetéről, estélyeiről. (A kastélyt – hányattatott sorsa után – csak a legújabb évezred elejére sikerült felújítania új tulajdonosának, Adolf Wögerbauer osztrák befektetőnek.)
A népesség száma jelentősen a háborús években ugrott meg. A külterületi lakott helyen összeírtak száma 1930-ban 168, 1941-ben 114, 1949-ben 1401 fő. A családot a nagy világgazdasági válság csődbe jutatta, s így birtokukat a gyökérpusztai 50 hold kivételével szinte teljesen eladták Sémény Jenőnek. A birtok Sémény tönkremenetele után konzorcium kezére került. 1926-ban a konzorcium kezdte meg a parcellázást. A csepeli és tököli gyárakban dolgozók – élve a részletfizetési lehetősséggel – kedvezménnyel jutottak a kb. 200 négyszögöles telkekhez, s mellettük bolgár családok béreltek mintegy 20 holdnyi földeket. Ők sokszor emberfeletti erővel dolgoztak megélhetésükért és a terület fejlődéséért, főleg zöldséget termeltek.
A harmincas évekig mintegy 20 bolgár család került ide. A csökkent területű birtok a majorral együtt Vitéz Füzéressy István személyében új gazdát kapott, aki a területet vitézi földbirtokként kapta. A szájhagyomány szerint kártyán nyerte el tőle Stein Emil, a Kereskedelmi Bank vezérigazgatója. Nevéhez fűződik az öntözött terület nyugati részére (a kastélytól a Dunáig terjedő területre) telepített barackos, erre utal a község nyugati részének hagyományos neve. A lélekszám gyarapodása miatt ezidőtájt iskola is indult. A Hermina majorba betelepülőknek Tököl község elöljáróságától betelepülési engedélyt kellett kérniük. A parcellázást követő időszakban mintegy 20 bolgár család bérelt itt családonként 10-15 holdnyi földet, amelyet híres technológiájukkal: öntözéssel, trágyázással és köztesek ültetésével nagyszerűen művelték. Idehozták szakértelmüket s megismerve a talajviszonyokat kiderült, hogy milyen kitűnő ez a terület a zöldségtermesztésre.
A bolgár kertészet „vertikális” üzem, a kertész egyben kereskedő is, aki termékét értékesítette a fővárosban. A főleg Polikraiste (Bulgária) faluból érkezettek állampolgárságukat, identitástudatukat, a szülőfölddel való kapcsolatukat megtartották. Később többen megvették a bérelt földet, és olyan szintre fejlesztették a kertészetet, hogy munkásokra is szükség volt. E gazdálkodás hatása érezhetővé vált a Hermina majorban élők között.
Az 1920-as évektől kezdődően egy tanteremben folyt az iskolai oktatás. Tíz év múlva legalább kettő tanteremre és több pedagógusra volt szükség, hogy az 1-6. osztályosok tanítása megoldott legyen. A település fejlődését jelzi hogy 1932. december 10-én az állami elemi népiskola gondnokságának kérelmét tárgyalja a község elöljárósága. Állást foglalnak abban, hogy amíg a második tanterem nem épül meg, addig a község béreljen egy helységet, mert a „herminamajori iskoláztatás a mai keretek között helyt nem állhat miután az iskola túlzsúfolt. A tankötelesek száma 156 fő és a félnapos tanítás mellett a meglévő tanterem 78 tanköteles részére kicsi és ez feltétlenül a tanítás eredményességének rovására megy.”
1932-ben kézbesítő állást létesítenek Herminatelepen, és javadalmazását 144 pengőben állapítják meg.
Tovább >>